Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben

„Nem emlékszem, hogy mi hangzott még el az autóban.... nem emlékszem, hogy elhangzott-e egyáltalán valami, mit is mondhatott volna ő vagy mit is mondhattam volna én. Ő nem mondhatta azt, hogy bárcsak otthon maradtam volna, én pedig nem mondhattam azt, hogy bárcsak úgy viselkedett volna, hogy mi mi legyünk, ha már ott vagyok, hiszen ő éppen az ellenkezőjét akarta. Amikor azonban hagytam, hogy kiszálljon... akkor arra gondoltam, jól emlékszem, hogy bárcsak hagyhatnánk a fenébe az egészet, bárcsak túltennénk magunkat rajta. De nem hagyhattam a fenébe. És nem tudtam túltenni magam rajta.”

„aztán ő azt mondta, hagyjuk ezt ennyiben, különben folyton csak egymásra várnánk, és szenvednénk, én meg azt feleltem, hogy igaza van, jobb, ha itt abbahagyjuk, mondtam, és nagy kő esett le a szívemről, de ő volt az, aki onnan lelökte, nem én magam, és közben arra gondoltam, én mindig lemaradok egy lépéssel, miért van ez, ez az egyik hiányosságom, egészen biztosan.”

Sodródás, céltalan bolyongás, tévelygés egy szűkre szabott univerzumban. Mindig van ok az elvágyódó, szürke szomorúságra. Örök veszteségek hálójában, hiányok és tragédiák önpusztító köreit róva: szülők, testvér elvesztése; párkapcsolati magány; meg nem értettség; válás; társ, gyermekek, család hiánya; érzelmi kiüresedés...az élet napi történései, lényeges és lényegtelen epizódok merülnek fel a megélés és az emlékezet ködös szűrőjén át. Ahogy a főhős bolyong és sorozatosan eltéved saját életében, úgy az olvasó is elvész ebben az emlékekből szőtt hálóban, ebben a ködös labirintusban, mígnem az utolsó csapással - szeretett lányának apai mintát követő szenvedésével, kálváriájával - (amikor már nincs tovább, nincs hová menekülni, szembe kell nézni a valósággal), megtörténik a felébredés, helyükre kerülnek a sorozatosan elcsúszó dolgok, kizökken a létező hiány és üresség a nem létező, „meg-nem-élt” időből.

„S ekkor váratlanul feloldódott az egész. Valami elmúlt. Csodás érzés volt....mit gondolsz, ne vessünk véget a mai napnak...folytassuk máskor, egy másik napon, talán már a hétvégén, az ellen sincs kifogásom...rendben papa, felelte Vigdis. Menjünk taxival.”

„...ennyi történt aznap...odamentünk a taxihoz, a sofőr lehúzta az ablakot, kikönyökölt, köszönésképpen intett, és mosolyogva azt kérdezte kedves, régimódi módon, hova lesz a fuvar, én pedig miközben beültünk a kocsiba, arra gondoltam: itt vagyok, ebben a pillanatban. Skjettenre, feleltem. De nem sietünk sehova. Nem sürget az idő.”

az ajánlást készítette: Tóth Éva