Találkozás Kálnay Adél író- és költőnővel

Tükör

Mivé lettem, kérdeztem
a barnuló tükörtől, mivé lett
arcom, szép szemem, hová
tűnt fénye, csillogása, hajam
sötétje merre van?
Nem válaszolt, csak fürkészett
némán, vigasztalt volna, meglehet,
régóta ismer, tudhatta, félek,
akármit csak nem felelhetett.
Fordultam félre, ne lássam többé,
dühömben törtem volna szét,
megmoccant akkor, homálya
tisztult, s lehelte szinte, úgy beszélt:
Ne bánd az évek múlását arcodon,
ne a ráncokat lásd, s őszülő hajad,
mélyebbre nézz, láss el lelkedig,
mert ott élnek mind, kik fontosak.
Őszinte tükröd ott találod,
az mutatja meg végül, ki vagy,
mit én adhatok, csak látszat.
A múlandóság vagyok, a feledés,
ám lelked tükre örökkévaló,
mindent őriz és mindent jegyez,
amit benne látsz, az a valódi,
igaz arcod ő mutatja meg!
Döbbenten álltam, hittem is,
nem is, mit rám lehelt, de
azóta néha látni vélek benne
homályon túli fényeket,
valami tisztát, múlhatatlant,
talán az én arcom lehet.