Sheila Heti: Változások könyve

„A szirénének kifejezés az olyan vonzerőre használatos, aminek nehéz ellenállni, de aki hallgat rá, az csúnyán megjárja. A szirének dala délben csendül fel, a szélcsend és a nyugalom idején, és halálos letargiába ringatja a testet és a lelket – a romlás kezdete.”

Kanada, Toronto. Itt él napjainkban párjával és barátaival körülvéve a 38 éves írónő. Ő a narrátor, akinek még a nevét sem tudjuk meg, Az utolsó lapokon derül csak ki, hogy az anyja a Magdalen nevet adta neki második névnek. A könyv témája látszólag egyetlen kérdés körül forog. Szüljön-e gyereket az írónő?

Úgy tűnik, mintha mozgalmas életet élne. Utazgat a világban, felolvasásokat tart, író-olvasó találkozókra jár. Azonban bármerre megy, bárkivel beszél, mindenkinek ugyanazokat a kérdéseket teszi fel, amiket a naplószerű regényben önmagának is. Mi a női lét értelme? Megvetéssel találkozik, ha nem születik gyereke? Megfeleljen a társadalmi elvárásoknak, vagy hozzon meg egy döntést, annak minden következményével együtt? Feláldozza-e írói karrierjét az anyaság oltárán? Az a bátor, aki gyereket szül, vagy az, aki nem? Ha egy nő nem válik anyává, ezzel elárulja az anyját, nagyanyját, a női felmenőit? Barátai, ismerősei egymástól merőben eltérő válaszokat adnak. Mindenki attól függően, hol tart az életében, milyen szakaszban van a párkapcsolata, ha van egyáltalán. A párja, Miles, rábízza a döntést. A kérdésre két választ lehet adni: igen vagy nem. Itt nincsenek árnyalatok, csak ezek a lehetőségek vannak.

Közben képet kapunk a családjáról, kalandozunk a múltban, a gyermekkorában. Az anyukája a munkának szentelte az életét, ő és a testvére a gondoskodó szeretetet az édesapjuktól kapták meg.

„Mindig is úgy gondoltam, hogy a barátaimmal egy vidéket lakunk majd be, egy gyermektelen földet, ahol majd örökké együtt csinálunk millió különféle dolgot. Azt hittem, az elménk és a lelkünk mind egyforma anyagból van gyúrva, és ők nemcsak a megfelelő pillanatra várnak, hogy dezertáljanak – mert ez az érzés fog el, amikor cserben hagynak itt. Nem kellene ezt cserbenhagyásnak felfognom, de helytelen lenne azt mondani, hogy ez nem veszteség, vagy hogy nem döbbent meg, hogy ennyire egyedül vagyok. Hogyan is vehettem mindannyiunkat egy kalap alá? Vajon emiatt kezdtem el a gyerekvállaláson gondolkodni – mert a jégtábla, amin mind ott álltunk, apránként összetöredezik és egyre kisebb lesz, és a végén már csak én állok ott egyedül egy egészen apró jégdarabon, amiről korábban azt hittem, olyan hatalmas marad, mint egy óriási kontinens, ahol mindannyian élünk majd? Sosem fordult meg bennem, hogy én leszek az egyetlen, aki itt marad. Tudom, hogy nem az egyetlen vagyok, de mégis, hogy bízhatnék abban a néhány emberben, aki még megmaradt, amikor ekkorát tévedtem a többiekkel kapcsolatban? Megrázott, hogy ennyien dezertáltak. Vajon az volt a szándékuk, hogy ezen a gyermektelen kontinensen maradnak, és közben meggondolták magukat? Vagy sosem állt szándékukban itt maradni, és én értettem teljesen félre őket?”

az ajánlást készítette: Horgos Marianna