Richard Flanagan: Egy tenyér, ha tapsol

„… ezt az elszigetelődést nem lehetett szüntelenül fenntartani, nem lehetett ösztönösen megtagadni az életet.”

Egy hóviharos éjszakáján, valahol Tasmániában egy Maria nevű, piros kabátos, piros cipős nő kilép egy házból, és soha többé nem tér vissza.”Aja, aja” dúdolta megnyugtató, dallamos hangon a szobában maradt három éves Sonjának. A kis Sonja hiába várja anyját, elindul hát egy idő után a helyi kocsmába, hogy megkeresse apját, Bojan Bulohot.

Maria és Bojan 1950-ben vándoroltak ki csecsemő kislányukkal Szlovéniából Ausztráliába. Elhagyták Szlovéniát, elhagyták kamaszkorukat, háborús emlékeiket, traumáikat. Bojan mindenre képes Mariért, az új életért. Valami azonban nem sikerült.

Flanagan az idősíkokat váltogatva meséli el a közel negyven év történetét, Bojan, Maria és Sonja titkait, sorsát. Középpontban Sonja áll, aki tizenhat éves korában elhagyta apját, és több mint húsz év múlva keresi meg.

Mi történt az együtt és külön töltött időben a két emberrel? Richard Flanagan plasztikusan, tömören írja le a apa és lánya kapcsolatát, amely tele van hallgatással, keménységgel, a bizalom hiányával és sóvárgással a meleg, biztonságos együttlétekre. Gesztusok, mondatok siklanak félre, nem a megfelelő időben hangzanak el bizonyos szavak, épülnek a falak.

Van-e kiút? Lehet-e, érdemes-e küzdeni egy másik életért? Vagy „… vége van. Nem a kimondott dolgok miatt, hanem az egyre jobban feltornyosuló kimondatlanok miatt, mert kettőjük közt a csönd, mely kezdetben egymáshoz szorította őket, akár az acélabroncs, átalakult egyre növekvő szakadékká.”

az ajánlást készítette: Katona Zsuzsa