Matthew Quick: Bocsáss meg, Leonard Peacock!
„Megbizonyosodom róla, hogy a megtöltött P-38-as nincs kibiztosítva, majd beteszem egy régi cédrus szivardobozba […] Aztán ezt is rózsaszínbe csomagolom, hogy a pisztolyt feltűnés nélkül tudjam magamnál tartani a suliban. […]
Talán a P-38-as nekem lesz ajándék, amikor kicsomagolom, és kinyírom vele Asher Bealt.
Sanszos, hogy ez lesz ma az egyetlen ajándékom.
A P-38-ason kívül még négy szuvenírrel készültem, minden barátomnak eggyel.”
„Leonard, tudom, milyen kemény, amin most mész keresztül. […] Tudom, hogy nagyon szeretnéd kinyírni az a bizonyos illetőt. És azt is tudom, hogy úgy érzed, a szüleid elhagytak, az iskolád pedig cserbenhagyott.
Egyedül vagy.
Társak nélkül.
Csapdában.
Megrettenve.
Tudom, hogy azt szeretnéd, ha mindennek egy csapásra vége szakadna. Hogy szerinted semmi jót nem tartogat a jövő, hogy a világ sötét és rémes helynek tűnik, és talán igazad is van – a világ szörnyű egy hely tud lenni.
Tudom, hogy egy hajszálon függ az életed.
De kérlek, bírd ki még egy kicsit.”
Leonard különc srác – és rettenetesen magányos. Így nem is csoda, hogy 18. születésnapját (amely általában nagy esemény egy kamasz életében) sincs kivel ünnepelnie. Leonard pedig úgy dönt, hogy ezt így nem akarja tovább folytatni...
Csomagokat készít számára négy fontos embernek (anyjának, egy lánynak, egy hegedűművész osztálytársának és egyik tanárának), becsomagolja nagyapjától örökölt náci P-38-as kézifegyverét, és elindul vele az iskolába. Terve, hogy megölje kamaszkora egyik tönkretevőjét, gyerekkori legjobb barátját, Ashel Bealt – majd pedig végezzen magával is.
Ahogy elbúcsúzik azon kevesektől, akikhez kötődik, mindenkinél azt lesi, észreveszik-e, hogy valami nem stimmel; hogy rákérdeznek-e, miért az ajándék; vagy hogy felköszöntik-e születésnapja alkalmából – még ha ez utóbbi jelentéktelen dolognak is tűnik. Bár eltökélt, hogy végrehajtja amit eltervezett, valahol mélyen mégis segítséget remél.
Olvasva Leonard egyetlen napjának történetét, egy végtelenül magányos és reményvesztett fiatal utolsó próbálkozását látjuk, aki menekülni próbál helyzetéből. Fokozatosan derül fény arra, mi történt vele, hogy jutott arra a pontra, hogy végezni akar magával és egy osztálytársával. Az író közben egyre kíváncsibbá teszi az olvasót: vajon tényleg megteszi Leonard, amit eltervezett, vagy lesz-e valaki vagy valami, aki vagy ami megállítja? Szomorú és elgondolkodtató történet egy öngyilkosságra készülő kamaszfiúról, aki nem találja helyét a világban, akit túl sok fájdalom ért, és feladni készül. Olvasás közben mindvégig abban reménykedünk, hogy segítséget talál – vagy legalább mi szeretnénk odamenni hozzá, átölelni, felköszönteni, és megmondani, hogy lesz ez még jobb is...
„- Jobb lesz az életem? Komolyan ezt gondolja? - kérdezem, bár pontosan tudom, mit fog válaszolni. […]
- Lehet jobb. Ha hajlandó vagy megdolgozni érte.
- Mit kell tennem?
- Nem szabad hagynod, hogy a világ tönkretegyen. Ezt a harcot nap mint nap meg kell vívnod.”
az ajánlást készítette: Kiss Anita
