Marlen Haushofer: A fal

„A sarkamban lohol a félelem, és nem akarom megvárni, amíg utolér és leteper.”

Egy negyvenes éveiben járó nő papírra vetett szavai ezek. Beszámolót ír a vele történtekről, megmaradt emlékeiről. Nem örömében teszi, mondatait a félelem vezérli. Egyedül van, nincs senki, aki helyette gondolkodna, róla gondoskodna.

Unokatestvére és felesége – akikkel az Alpok hegyes-völgyes vidékén megbúvó vadászházba utazott a hétvégére – nem tért vissza az esti mulatozásból. Reggel a keresésükre indulva egy láthatatlan falba ütközött, mely elválasztotta és egyben elzárta a külvilágtól. A falon túl nincsenek életre utaló jelek, minden és mindenki kővé dermedt. Ebben a lehetetlen helyzetben kell minden erejét összeszedve helytállnia, s az eléje gördülő akadályokat legyőznie a túlélés érdekében.

Kezdetben egy bajor vadászkutya volt egyetlen társa, majd egy macska és egy tehén is hozzászegődött. Az állatokról való gondoskodás, a ház körüli teendők, az élelem előteremtése, a napi rutin, a túlélésért folytatott küzdelem szervezi mindennapjait. Mindeközben lehetősége van saját lelke mélységeibe merülni, s elgondolkozni, meglátni, mi az, ami valóban értékes, s szerethető az életben.

„Életem java részét piszlicsáré gondokra fecséreltem. Most pedig, hogy már szinte semmim se maradt, megadatott nekem itt ülni a padon és nézni, ahogy a csillagok táncolnak a fekete égbolton.”

„… nem volt semmi, ami elterelje a figyelmemet, lekösse az agyamat, könyvek, beszélgetések, zene; a világon semmi. Gyerekkoromban rászoktattak, majd leszoktattak róla, hogy a dolgokat a saját szememmel lássam; így azt is elfelejtettem, hogy a világ egykor fiatal volt és érintetlen, szép és szörnyű. (…) de a magány rávezetett, hogy, ha csak néhány pillanat erejéig is, az életet emlékek és tudatos átélés nélkül, a maga szépségében, a maga valójában, a maga teljességében lássam.”

Vajon meddig bírja az emberi lélek a megpróbáltatásokat, a magányt és az elszigeteltséget? Van kiút a fal fogságából?

Az osztrák írónő már harmincéves korában elnyerte az egyik legnagyobb irodalmi díjat, majd az Osztrák Állami Nagydíjat is. 1963-as regénye, A fal magyar nyelven 2018-ban jelen meg. A könyvből filmadaptáció is készült.

„Aki rohan, az nem tud nézelődni. (…) Csak most, hogy lassítottam, telt meg körülöttem élettel az erdő. Nem azt mondom, hogy csak így lehet élni, de hogy nekem ez való, az biztos. És mi mindennek kellett történnie ahhoz, hogy erre rájöjjek!”

az ajánlást készítette: Kurunczi-Csáfordi Annamária