Ittzés Laura: Nyolc perc

„Azoknak a fénynyaláboknak, amelyek az áttetsző, lyukacsos függönyön keresztül bekúsznak, nagyjából nyolc percre volt szükségük ahhoz, hogy a Naptól hozzánk megérkezzenek, és beszántsák a falakat sok száz karcsú, filigrán arabeszkkel.”

Hanna harminchárom éves, Németországban él. Tizenhat éve menekült el Magyarországról. Arról még a férjének sem beszél, mi történt vele akkoriban, maga is csak részleteiben ismeri a történteket. De most elérkezettnek tűnik az idő, hogy hazalátogasson idegesítő nagynénjével, és megpróbálja helyére illeszteni a hiányzó információdarabkákat.

Miért kellett meghalnia a szüleinek azon a szörnyű napon? Milyen iratokat keresett rajta annyira a titkosszolgálat a baleset után? Milyen szerepe volt iskolatársainak, tanárainak ebben az egész ügyben? Hanna igyekszik nem eltévedni az eset útvesztőiben, farkasszemet néz a múltbéli démonokkal, figyel, mérlegel és kutat egészen addig, míg összeér a múlt a jelennel, és fény derül az utolsó homályos részletekre is...

Hihetetlen sorsok, hírszerzés, zsarolások és hazugságok ördögi körei a hidegháború utolsó éveiben: a feszes tempójú, több nézőpontú és idősíkú történet az első oldalon beszippantja az olvasót, és nem hagyja nyugodni egészen addig, amíg a végére nem ér.

Ittzés Laura húszévesen már IRA-terroristákat interjúvolt, és tanulmányaival elnyerte a Láthatatlan Kollégium ösztöndíját. Éveket töltött Amerikában, Németországban és Angliában. A Nyolc perc az első regénye.

„Kevesen vannak az utcán, de ez az ismeretlen férfi az első pillantásra feltűnik. A falat támasztja a kávézó mellett, öltönyben van, de valahogy mégsem elegáns, inkább csak szürke és hivatalos. Aktatáskája a hóna alatt, szürke az is, ahogy a kalapja is az, meg a füst is, amit komótosan ereget. Az arca jobb oldalán egy nagyon vékony, karmolásszerű sebhelyet látok.
– Halász Hanna? – kérdezi, amikor elhaladok mellette, és már hajtogatja is össze az újságját, mint aki biztos a dolgában.
Egyszeriben kiszárad a szájpadlásom, alig bírok megszólalni.
– Igen – préselem ki magamból nagy nehezen.
– Kövessen!
Van valami a hangjában, valami száraz, hivatalos és megfellebbezhetetlen. Gépiesen követem a férfit a kávézóba. Leülünk az egyik sarokban. Körbenézek: senki sincs a közelünkben. Nem veszem le a kabátomat, csak leereszkedem a szék szélére. A férfi a mellette levő székre rakja a kalapját és a táskáját.

– Találkozásunk államtitok. Ha erről bárkinek említést tesz, börtönbe kerül – mondja rutinosan, ahogy más az adjonistent.”

az ajánlást készítette: Pokornyi Orsolya