Évfordulók, események

"Pirandello lerombolja a személyiség régi sztatikus és egységes fogalmát és szerinte az ember nem egyéb csupa tendenciákból álló ellentétes káosznál. A személyiség, a jellem nála nem egyszer s mindenkorra kiszabott valami; a jellem örökkön változó és vibráló eredmény, melyet a gondolat és reflexió teremtenek.

Nincs többé tárgyakból és értékekből álló világ, melyet a szereplők kénytelenek tudomásul venni: minden szereplőnek az a világa, melyet saját maga teremt magának. Annyi a világ, amennyi a gondolkozó egyéniség. És mind ezek a világok egyértékűek és mivel a gondolkozó egyéniségek egymással nem érintkezhetnek, a világok is érinthetetlenek. Minden egyéniség külön valami függetlenül attól, amit a többi egyéniség számára jelent.

A Pirandellói dráma akkor bontakozik ki tulajdonképpen, amikor az, amit az egyéniség saját magának jelent, ellentétbe kerül avval, amit ő a többi egyéniségek részére jelent. Pirandello a szubjektív idealizmusnak a mestere, annak a filozófiának, amely szerint a világ a gondolat teremtménye. Drámái vontatott bevezetéssel kezdődnek, melyben rendszertelennek és kaotikusnak látszó ismétléseken keresztül lassan-lassan rájövünk a tulajdonképpeni cselekményre, míg eljutunk ahhoz a pillanathoz, amelyben Élet és Forma között, Arc és Álarc között kiéleződnek az ellentétek, hogy aztán egy elhamarkodott és hirtelen befejezett véggel lesüllyedjenek.

Pirandello mindig ugyanarra a problémára nyit rá. Művészete fejlődik, de nem abban az értelemben, hogy új motívumokkal gazdagodnék, hanem avval, hogy mindinkább elmélyíti az uralkodó motívumot. Drámái filozófiai problémák színpad-matematikailag levezetve. De vannak színdarabjai ("hat szereplő keresi a szerzőt," "IV. Henrik," "Gondold meg, Giacomino!", "Így van, ha úgy tetszik," "A csörgősapka," "Mint azelőtt, sőt jobban, mint azelőtt," amelyekben a szereplők sötét lelki gyötrelmeit csodálatos életintenzitással adja vissza."

 Antonio Widmar: Az új olasz színház (Nyugat 1925/20)